A Paradicsom kapuiban

A Paradicsom kapuiban…*

– címezetlen képeslapok El Kazovszkijnak –

„Én jártam, hova legtöbb hull a lángból
s láttam, mit sem tud, sem bir elbeszélni,

ki visszatér e magasabb világból.
Mert mikor vágyát közelítve kémli,

oly mélységekbe száll az emberelme,

hogy az emlék nem képes utolérni.”

(Dante: Isteni színjáték. Paradicsom. Első ének.)

Első lap

Michelangelo Merisi da Caravaggio:
Keresztelő Szent János (1610 körül)

Tigris, ismét elutaztál.

Megszokhattuk már, hogy egyszerre, szinte váratlanul berobbansz az életünkbe, landolsz a Dorottyában és a következő pár heted dolgos munkával telik, egy percet sem pihensz. Főleg éjszakánként. A csöndben talán még a szomszédok is borzongják a mókusszőr sercegését, ahogy a szűz vászon bordáit hasítja – talán hangosabbak a színek is ilyenkor, hegyesebbek a horizontok, szúrósabbak az emlékek, erősítés nélkül is meghallod magad. Két marokra foghatod a da Vinci szárait vagy páros ecsettel kapaszkodsz egyszerre – elképzelésem sincs –, szántod a lenpályát, gyúrsz homokozót a sivatagból, rítusos karlendítéssel mázolsz angyalt a hófehérbe vagy szlalomozol őrült tempóban, hogy utolérd magad, az ünnepet, a megnyitót. Végül mindig sikerül hátba támadni az időt – a nedves, képlékeny olajmassza illata, ami rendre bejárja a vernisszázsok türelmetlen tolongó közegét, mindig arra emlékeztetett, hogy Tigris úton van, állandóan, rendületlenül és most is… megint. Hogy a megfestett, installált, megrendezett „állomások” előtt mindannyian csak elrobogunk, te pedig hálás kalauzként elhajtod a függönyt, kezelsz minket.
Emlékszem – egy kis anekdota –, mikor a Várfokban egy amolyan megélhetési látogató, egy pogácsamajszoló, szeppent nénike méretes kucsmában heveredett a Párkák elé a párkányra, s mert a társaság is felettébb vonzotta, hevesen nézelődött. Percekkel később vettem csak észre, hogy megesett a malőr (maler, Mahler…), a sorsfonál gombolyítói immár egy csinos kis fejfedőt díszítettek. Azt hiszem, itt kaptam rajta az Élőképet. Soha nem mertem neked elmesélni.

A nedves olaj illata, az olajfaligetek, szeretett mediterránod étosza, belengik a sietős pillanatokat, a gyors, de pontos alkotásét és a számtalan átbeszélt éjszaka varázslatos megváltás-élményét. Most sem tudom elképzelni, hogy a hajszolt, őrlő tempódban hogyan… – de a barátaidra mindig van időd. Emlékszel? Egyszer azt mondtad – vagy nyilatkoztad, nem is tudom, hiszen nem tartottál magadból hivatásos/hivatalos festőművészt is –, a legfájdalmasabb élményed, hogy nem férsz bele az idő bőrébe. Te is tudtad persze, hogy aki Végtelennel táplálkozik, az nehézkesen lép ebben az inkarnált irhában – nem egy metafizikus világlélekre szabták ezt a földi mintát. Folyton szorít és nincs hol, kinél reklamálni.

Megnyitók után néha nálatok gyűltünk – néha Tamás, Ági vagy Péter látott vendégül a birodalmában –, a self-made tárlatvezetést olykor a mamád türelmetlen kérdései szakították félbe. Irina végül elegánsan – akár egy 19. századi orosz grófnő – szervírozta a tálcákra hordott, mesebeli kelet „gyümölcseit”, pazar süteményeit, rágcsáit, mézes kincseit, minden nyalánkságot – beleértve a rajzosan gőzölgő szakés csészéktől, a csilingelő kínai szerencsekívánatokig. (Mindig is csodáltam ezt a kis belvárosi oázist, ezt a nagypolgári installációs bunkert, a Dorottya utcai – mindig lakott – szigetet, ahol az első interjúnkat készítettük a 90-es évek közepén.)
Mikor Irina végzett és meglazította ősz kontyát, pajkosan elmosolyodtál és leemelted a macis plüsszsákod – amíg csipegettük a gasztronómiai különlegességeket, egy tálcányi keletet, te egész képeslaphegyet borítottál az asztallap közepére. Ezekről soha nem feledkeztél meg, pedig a „közeli” barátok talán száznál is többen lehettek. A szuvenír, a meghódított, egzotikus civilizációk egy-egy apró darabkája – lehetett akár jelképes múzeumi belépő – mindig személyre szólóan, válogatottan került a „tarisznyába” és a címzetthez. Nem csupán kalauza voltál a saját, belső mitológiádnak, de postása is a való világnak.

Aztán ismét elutaztál. Tigris, megint. Siethetnél már vissza, jut mindenkinek a lapokból – majd okosan osztozkodunk! Nekem elég a tavalyi is vagy a tavaly előtti, nem is tudom – nézd, Szent Jánosból kettő van, alig fér már a hátoldalára! De nem hagytál címet… Ugye van emlék, ami „képes téged utolérni”?

További lapok

Alsó kép:
El Kazovszkij: „Dzsan-panoptikum XXXV. avagy Arkheszilaosz álma XV.”
– 1995. március 14., Műcsarnok. Budapest –
(Első szereplésem a Panoptikumban. A fotón Kazovszkij nekem szánt dedikációja.)

Ma ismét írnom kell. A címzést üresen hagyom. Majd egyben elolvasod őket.

Hamarosan tatarozzák a Berzsenyit, dobozolok, akár a Tóték. Nem találok több lapot, már nem férek hozzájuk, de pár meghívó – egészen friss is, erre el sem mentem – és néhány színes panoptikum-fotó a lemezek gerincének támasztva vagy éppen a karcos üveglapok és képkeretek közé csúszva, csálén néz szembe velem. Magam elé veszek párat.
Nézd csak, van ez a várfokos, ezen viszont ketten vagyunk, az a bizonyos idill. „A panoptikum csúcspontja. Amikor a szerelmes „kapitány”, Pygmalion még elhiszi, hogy van beteljesülés. A fiatal fiú, a torzó, az idol nem délibáb vagy csábító, de rideg anyag csupán a talapzaton, hanem maga az isteni kegyelem.” – magyaráztad az Önazonos szünetében és talán az örökkévalóságig figyeltem volna azokat a lendületes, karcos, kifejező gesztusokat, amikkel kivezényelted magadból a szavakat, de megszólalt a stúdió csengője és mi tovább rajongtunk Jarmanért.

És azután, 1995 derekán elkezdtem kitalálni magam. A nyomodban – ahogy finoman leolvadt róla a távolság – leltem rá a saját arcomra, amivel lassanként beszélni, majd dalolni, végül ordítani kezdtem. Ráébredni, hogy amire nincsen kép, arra mégis van – hogy csak fel kell „függönyözni a megfelelő színpadot”, életre hívni, leporolni a bennünk szunnyadó ikonosztázt, jelenlétté és nem felületté, polgári-művészi esztétikummá tenni a Képet és a mögötte dobogó tragikumot, az Életet.
Törvényszintre emeltük a hajnalig hömpölygő borozgatásokat, csemegéztünk egymás gondolataiban, talán még a szavakat is száműztük – nem volt szükségünk rájuk. Ott folytattuk, ahol előző reggel vagy hónapban abbahagytuk, egy perpetuum-mobile projektben éltünk. Ennek, remélem, még most sincs vége. Nem lehet vége! Siess vissza!


Részlet az El Kazovszkij születésnapjára forgatott Dzsan Panoptikum „paródiából". 
(Felső Zöldmáli út, 1997. – Kazovszkij szerepében jómagam.)

Folytatom egy másik, számodra kedves, bár egyszerre abszurd fotó hátlapján, mert az előző betelt.

Emlékszel, ezek az évek az ébredés, az egymásra találás időszakai voltak. Bíztattál, nekem pedig erőt adott a Cirkoban az előtér – erőteret, hiszen pár méterre a képeimtől a szárnyas-bús kutyáid és vérző bálványaid örök bástyákként őrizték a Jarmannak, Pasolininek vagy éppen Viscontinak címkézett montázsaimat. Az újonnan „toborzott” fiútorzók érinthetetlen, papírfríz-szépsége csábító hadseregként támasztotta a mozid falait – merthogy ez a te mozid volt, nem vitás –, fogadta a látogatókat Lőrinc pap terén. A fülledt, érzéki undergroundnak mára nyoma sincs, bezárt a Lyuk, elnyelték az Á-t, kedvenc „felvonásaid” romkocsmává konformizálódtak.

Különös íze van ennek a képnek, amire firkálok. A ’97-ben forgatott home movie, amit Tamásékkal egy szülinapodra gründoltunk, emlékszem, olyan sikert aratott, hogy még a nyilvános vetítéseket is megélte. Téged játszottalak – az elmaradhatatlan tincset fonalból ragasztottuk, a punkos relikviákat keresni sem kellett –, a képen egy fonák-panoptikumhoz asszisztálok, s miközben a leányszerepben piedesztálra kötözött barátaink szoborrá meredve várták a megváltó végszót, Hamvas Bélától kölcsönzött idézeteket lapoztam:
„Minden görög istenben van valami apollóni: a távlat. Lényében fel nem adható távolság van. Sohasem adja fel magából az istent, a nyilakat. De (…) a nyíl nem távolság. Ez a távlat (…), a mérték helye, ahonnan a legjobban lehet látni, ítélni, uralkodni és nyilazni. Embernek lenni tulajdonképpen annyi, mint nem rendelkezni a távlat fölött.”
A Távlatot tártad fel nekem, isteni mértékkel ébresztetted a tudatom csipkerózsika álmából. Így értettem meg, hogy miért fejezhetjük be egymás helyett is a mondatot, hogyan fürkészhetünk egyszerre ugyanannak a távcsőnek a végén és imádhatjuk, óhajthatjuk ugyanazt a szerelmetes pontot.

Azt mondtad egyszer: „Számomra összetett lény vagy. Múzsa és idol is egyben, pedig ugyanakkor alkotótárs, mert a helyemben állsz. Ugyanúgy tengerész és egyszerre kapitány – Franco Nero és Querelle. Ez benne az ambivalens.” Ami bennünk közös, az messze túlmutat a vágy tárgyán, holott mindketten „belebújunk”, ha lépni akarunk. Kínoztalak – talán most is fájdalmat érzel –, de soha nem róttad fel nekem, új lapot húztál, ha Jánusz-képem nem a megfelelő irányba fordult. Pedig, ha tehetném, én a másikat is feléd fordítanám. Ha nem élnénk mindannyian sors-ketrecben, ahogy fogalmaztál: „igazi spanyolcsizmában”. Mindenkinek megvan a maga páncélja…

Siess haza!

Elszáll a lélek?

El Kazovszkij: „Elszáll a lélek?" III. (1992)

Láner Laci hívott a Másoktól. Ismét írnom kell.

Az első pillanatban dühösen feltúrtam a bedobozolt pekvancokat és előráncigáltam ezt a régi reprót – életlen már ez a szkenner, igazi múzeumi darab, hogy gyűlölöm, hogy semmire nincs idő… Közben többen hívtak, lassan vánszorgott elő a nyomtatóból, körbevágtam. Firkaszerűen, olvashatatlanul írok. Újabb hívás…

Frissítem az Indexet. Ismét írnom kellene.

Abbahagyom. Mit írjak még ezen? Hisz te már megírtad. Tigris…

Mondd, és tényleg…?

Laci Pálfi Balázstól hallotta. Mindent lesöpörtem a faliújságról és felrajzszegeztem a reprót.


Műemlékvédelem

 
Az utolsó lapot egy fotó hátára írom. Friss, ropogós. Két idézetet választottam hozzá, mindkettőt kívülről fújom. Előkotortam a gépet és egy vaskos fekete filcet a fiókból – amióta képregényben utazom, én is gyakran használok ilyet. Emlékszem, milyen lázas alapossággal kanyarintottad a karodra a temérdek kalligrafikus monogramot a panoptikum végén, miközben Földényi F. László nyugalmas baritonja a te „ars poetica-don” szólalt meg, a ledöntött bálványok pedig mozdulatlan hevertek szerteszét a Műcsarnok padlózatán:

Arkeszialosz egy eddig még fel nem fedezett mondása szerint: az ember élete során mások és önmaga emlékművévé válik. E folyamatos emlékművé válásban és emlékművé tételben minden mozdulatunk és mozdulatlanságunk karcol a mellettünk álló emlékművekre. Ha nincsen közelünkben egy megfelelő anyagú emlékmű vagy ha a már felállított emlékműveket nem akarjuk rongálni, akkor írjunk vagy rajzoljunk önmagunkra."

Letekerem a kupakot, megcsap az alkoholos levegő. Kinyitom a tenyeremet, szerencsére vízálló. Megismétlem a sziluettet. Feltartom az ég felé…
Hangosan felmondom Kierkegaardot:

„Az ismétlés és emlékezés ugyanaz a mozgás, mert amire az ember emlékezik, az volt, s ezt visszafelé csak megismétli; ezzel szemben a tulajdonképpeni ismétlés előre emlékezik. Az ismétlés szeretete az egyetlen boldog szeretet. Az emlékezéssel ellentétben ugyanis, nem a remény nyugtalanságával, nem a feledés szorongató kalandorságával rendelkezik, hanem a pillanat boldog bizonyosságával. Az emlékezés (...) eleve veszteséggel kezdődik, az ismétlés dialektikája könnyű, mert ami ismétlődik, az volt, ám épp az, hogy volt, teszi az ismétlést újjá.”

Pár nap múlva nyoma sem lesz a vándorállatnak, de a lapot megcímeztem. Ha találkozom egy hasonló világutazóval, mint amilyennek téged ismertelek, odaadom neki – úgy biztosan célba ér.
Kedvező szelet, Tigris!

Feladó:
Fehér Zoli
Galathea-ültetvény
Bal szélső lépcsősor
1995

Címzett:
El Kazovszkij (Tigris)
Paradicsom kapui
2008

* : Jerzy Andrzejewski: A Paradicsom kapui című elbeszélése által inspirálva 2000. február 11-én a Lengyel Intézet Platán Galériájában rendeztek kiállítást El Kazovszkij munkáiból.

6 megjegyzés:

Zoe von Neuwirth-Szilagyi írta...

Köszönöm,hogy elolvashattam!

Fehér Zoltán / Zorro de Bianco írta...

Megtiszteltél vele.

Névtelen írta...

Hmm, hát igen... Valóban jó volt olvasni szeretet árad és melegség és az a lámpaoltás után is megmarad! Szép álmokat!

Zoe von Neuwirth-Szilagyi írta...

Gyújts egy gyertyát Kazóért te is!
http://www.gyertyagyujtas.hu/index.php/770.kivalasztott

GyZ írta...

Szépen, mélyen vibráló cuccmány. Bizonyos, hogy átengedik a Paradicsom Kapuin, így éri El Kazovszkijt is.

Fehér Zoltán / Zorro de Bianco írta...

Köszönöm, Zoli! Én is így remélem...