G. I. Giustino, az akcióhős esete Süsüvel a győri zsinagógában

Georg Friedrich Händel
Giustino
Rendezte: Kovalik Balázs
(2002. Győr, régi zsinagóga)

Mielőtt „bátor lónak” tartanának, megnyugtatásul közlöm, hogy cseppet sem konyítok a barokk operához. Ám ha olyan remek rendezésével találkozom, mint Kovalik Balázs Giustino-ja – Händel egy 1736-ban komponált vígoperája –, kötelességemnek érzem, hogy írjak róla.
Egy kedves barátom meghívására érkeztem Győrbe, a zsinagóga akácos udvarára, a „művészetek szentélyéhez”, ahol évenkénti szemléjét tartja – többek közt – a Mediawave. A romos épület szédítő belmagasságát három, karcsú oszlopokon nyugvó – illetve, inkább ingó – emelet tagolja, melyek körkörösségét az oltár, s a felette felszökő falszakasz hiúsítja meg. A lenyűgöző atmoszférát a meseszerűen bevilágított, s csupán fragmentumaiban megmutatkozó mennyezetfestés látványa teszi teljessé. Kovalik – s ez az előadás során be is igazolódik – nem véletlenül választotta keretéül e teret rendhagyó bemutatójához.
Elfoglaljuk helyünket, a rózsaszín (sic!) tájékoztatót gyűrögetem: „A zenetudomány a Giustinot a vígoperák közé sorolja, bár (...) leginkább a tragikomikus-történelmi-pásztorjáték kifejezés illenék hozzá, szatirikus és mesei elemekkel.” Tanulsága: „...még egy parasztból is lehet király, csak szerencse kell hozzá.” – teszem zsebre a papírost, mert a karmester pálcája a magasba lendül...
Pantallós, térdtapaszos suhancok groteszk, imbolygó hada lepi el az oltár előtti teret, mintha az „átkosban” kötelező ünnepélyek staffázsfigurái volnának. Nagy levegőt vesznek, s a csetlő-botló, szakkörösen kinyirbált papírkoronáért civakodó óriáscsecsemők tüdejéből erőteljes, tiszta énekhang tör elő. A közönség láthatóan zavarban van: mintha a kerületi humorfesztivál kiscsoportja szabadidejében megtanult volna „callasul” vagy „carrerasul”.
Kovalik agyafúrt és egyben roppant elegáns rendező. A szcenikai elemek – közte a humor, mint köznapi és angol abszurd (lásd: Monty Python), valamint az Európában már mind több helyen közkedvelt kortárs operarendezés „lélekveszejtő” beállításai, mozdulatelemei –, és a korhűen megszólaltatott zenemű ellentétén feszül mindvégig a rendezés.

 Wierdl Eszter (Csapodi Csaba felvétele)

A siserahad énekével értésünkre adja a – későbbiekben végtelenségig bonyolított – történet alapkonfliktusát, mely hatalomvágy, szerelem és ármánykodás örök hármas együttesén alapszik. Anastasio (Gál Gabriella), Róma császára cseppet sem előnyös ajánlatot kap Vitaliano-tól (Kóbor Tamás) – Bizánc bitorlójától –, cserébe a békességért: az uralkodó kedvesének, Arianna-nak (Wierdl Eszter) a kezét követeli. A császár azonban visszautasítja, mi több, hadat üzen a szemtelennek. (Szerencsére az olasz nyelvű operában a kulcsfontosságú párbeszédek és monológok – ha merészen aktualizált fordításban is, de – magyarul hangzanak el.)
Minthogy először nehezen értettem, hogy az uralkodói lakosztály pamlagán Arianna és egy kecses, fekete leányzó miért is egyesülnek hosszas és szerelmetes csókokkal a jelenetben, az első felvonás történéseit igencsak félreértettem. A szünetben aztán tudtomra adták, hogy a másik hölgy nem más, mint maga a császár, s az íjmódon „leszbikus orgiának” feltűnő légyott nem más, mint a – kontratenor – uralkodó és hű kedvesének ágyjelenete.
De még fel sem ocsúdunk a sejtelmessé bogozott románcból, máris, hajtogatott papírrepülők zivatara száll alá az emeletekről. Amíg fejünket kapkodjuk Vitaliano áriája alatt, az álnok trónbitorló az intrikus Amanzioval (Asztalos Bence) elraboltatja a császár kedvesét.
Mikor már azt hihetnénk, minden veszve vagyon, megpillantjuk az iskolatáskájával, fütyörészve hazabandukoló, jó kiállású Giustinot (Sólyom Nagy Máté), aki megetetvén ketrecben szűkölő (eleven) nyulait, a leckeírás helyett hősi babérokra áhítozik az íróasztalnál, s méltatja példaképeit a gardróbra celluxozott Delon és Jean-Claude Van Damme-posztereket becézve. A jelenés nem sokáig várat magára: menyasszonyi jelmezben előbukik a borostás Fortuna (Hábetler András), s pálcája jótékonyan „lesújt”: Te leszel a birodalom megmentője, minden elesettek és árvák védelmezője! – osztja ki az ábrándost.
Nosza, több sem kell a fiúnak, jó IFOR-katonának maszkírozva, kezében kedvenc G. I. Joe figurájával, útra kél, hogy kiszabadítsa az időközben tengeri szörnyek martalékául kikötözött Arianne-t. Útközben, férfiasságát bizonyítandó, megmenti a császár testvérét, Leocastát (Drucker Péter) egy felbőszült medve karmaiból – à la La’art pour L’art (Jön a medve) –, aki férfi létére beleszeret Giustino-ba. A hála beteljesülése azonban még várat magára, hiszen a császár kedvesére, talpig vízipisztolyban, maga a vérnősző Süsü támad spriccelve. De hősünk végül világgá kergeti a rusnya szörnyeteget, s íjmódon végképp elnyeri a császár bizalmát. Csakhogy, mint minden halandó, légyen bármily nemű is e történetben, Arianne is vágyra lobban a hérosz iránt.
 

Hábetler András és Wierdl Eszter – Asztalos Bence (Csapodi Csaba felvételei) 

Mialatt a leigázott Vitaliano kétségbeesésében – s egy félüveg Sztolicsnaját szorongatva – végigvizeli a jobb időket megélt királyi pamlagot – „a zenekar pedig játszik tovább” –, ezalatt a „mackótlanított” Leocasta szerelmes tekintettel, s lopott érintések kíséretében vesz fitnesz-órákat Giustinotól, aki jólesően fogadja a járulékos, „meleg” bókokat.
Ami sok, az sok – érvel a féltékeny császár, s elűzi a hőst, vissza a parasztsorba, „nyulai szigetére”. Ekkor lép a színre ismét Vitaliano, ki vodkagőzös fuvallattal tudtára adja, hogy valójában testvére Giustinonak, aki így nem más, mint a trón jogos örököse. Több sem kell barátunknak, a palotába siet, ahol a hataloméhes Amanzio, elűzve az uralkodóházat, – sóhintés helyett – éppenséggel több kanna benzinnel locsolja végig az oltárt és környékét, nem kis riadalmat okozva ezzel a szaglászó közönség sorai közt.
És sorolhatnám még...
A vége mégis happy end: a fiúk, Giustino és Leocasta, s a lányok is (Anastasio és Arianna) egymáséi lesznek. Az andalító násztánc közepén csupán azon morfondírozom: vajon miért csak itt, az „isten háta mögött” láthatjuk Kovalik, s végzőseinek kitűnő munkáját, miközben körbekémlelek a „polgároktól” kiürült templomtérben: felnőni kötelességünk.

Megjelent: Mások, 2002.

No comments: