Alkalom szüli a fotográfust – Chris Nash fotóiról

Alkalom szüli a fotográfust

Chris Nash táncfotóiról

A táncban létezik egy fontos tényező, mégpedig magának a táncosnak, előadónak a figurája, aki mint a művészi intuíciót, szándékot kifejteni hivatott eszköz(!), különös, egyedülálló „alkalmazásban” áll teremtése, az előadás sodrásában. Az emberi test ebben a műfajban egy olyan produkció középpontjává – pörgetőjévé, s egyben tengelyévé is – válik, amelyben a díszletekkel, jelmezekkel, hangeffektusokkal, s a ritkán szólaltatott beszéddel szinte analóg pozícióban, szerepben halad, ábrázol. Finoman elhajol a színész szavai, a hangsúly fogalma mellett, pedig a koreográfiát, mint forgatókönyvet ugyanúgy betanulja. Tovasiklik mégis: hús, vér, csontozat, azaz valami elemibb, azonosabb kíván lenni. Számára az ige már megtörtént, a melléknév már megmutatkozott, a főnevek pedig... Hisz kezdettől fogva egy volt önmagával. Hogy minden más szavakkal, ecsettel, hangszerekkel él, operál azon a síkon, abban a viszonyban, ahol minden más eszközöket használ, meghatározó számára: az embert, a táncoló testet – ezen a ponton éri utol a metamorfózis, s mint valami forgolódó, nyakatekert bibliai Lót válik eleven kősziklává – tárgyiasul. Nem autonóm – legalábbis a szó bizonyos értelmében – többé, hisz ettől a pillanattól a maga húrjain játszik, saját arcát meséli.

Talán ettől olyan nehezen érthető ez az autoritás, vet fel újszerű kérdéseket – e kifejezés talán paradoxona miatt izgalmas mégis: a közvetlen módon emberi az anyag primordiális irányából vezeti, hozza, idézi egy tárgyiasuló, eszközt eszközzel helyettesítő világ képét, létjogosultságát a táncos környezetében.

Nem más hát az alak, csak jelbeszédének puszta eszköze vagy inkább maga a szüntelen változó, olvasható jel. Folytonos átalakulása közben, az idő függvényében írható le, értelmezhető a teljes „oldal”, a teljes mű „bőrkötésben”.

Érdekes volna összevetni Peter Greenaway „Párnakönyv” című filmjének zsúfolásig teleírt alakjait a „puszta” táncos jelenlétével. Testek, melyek akképpen váltak tárggyá, „könyvvé”, hogy jelekkel borították őket, s a táncosok, kik jelekként borítják be a színpad „lapjait”. Lehetőségek az olvashatóságra.

Hogy az iménti gondolatmenetem valódi indokait felfedjem, szükségem lesz az ember azon tulajdonságára, mely a dolgok megfigyelhetőségét, kiragadott minőségét célozza, nem kevés birtoklásra tett kísérlet, vágyakozás hátterében. E törekvés, a pillanat végzetszerű elillanásának megmentése eredményezte a fotográfiát. Végre egy lehetőség arra, hogy az említett táncdarab, mint „könyv”, ne vesszen az idő, s emlékezet homályába. Táncot fotózni annyi, mint tulajdonképpen írni – egy eleven történet betűit, jeleit maradandó módon rögzíteni.

Nem teszi ezt másként Chris Nash, a világhírű angol kortárstánc-fotós sem. Nash maga is jelen volt a budapesti kiállításának megnyitóján, melyen a Tranz Danz egy táncosa, Kovács Gerzson Péter tartott ízelítőt számára a hazai szcéna egy szeletéből. Kifejezést célzó mozdulatok, s az azokról készített fotográfiák egy szűkös teremben: a képek izzadni kezdtek, a közönség a folyosóra szorult.

Pedig egy igazán kvalitásos, magas technikai tudással is rendelkező alkotó merész iniciáléi, mesélő kódexe tárult az „olvasók” elé. Nash „könyvtárában” elkövette mindazt, amit történetírásnak, mesteri jegyzetnek lehet nevezni. Képes arra, hogy amit „hall” – azaz lát –, megfelelően tapintható és mégis merőben személyes, emberből formázott betűvé váljék. Mindamellett nyilvánvaló, hogy a pillanat kiragadása, a megörökítettség, a „más szempontszerűség” eredménye olyan változásokon, tisztítótüzeken, s akár vesztőhelyek során is keresztülhaladhat, hogy esetleg maga a táncos már fel sem ismeri magát benne.

Hogy e – szó szerint is – vegyszeres kezelés Nash laboratóriumában, steril műteremben történik, s nem – vagy csak ritkán – az előadások alatt, annak egyszerű a magyarázata.

Táncot fotózni már önmagában is hálátlannak tűnő feladat. A produkció teljes egész, bizonyos értelemben lezárt műalkotás. Léte minden olyan történettel azonos, amit valaha elkezdtek és most befejezték. Hiába engedelmes, sőt, szándékoltan nyílt és ösztönző a továbbgondolásra a szemlélőre tekintettel, ha „szerzői” autonómiájából nem enged. Randevúja a fotográfiával tehát inkább az utóbbi, szintúgy önálló terekkel keretező műfaj számára hoz bizonytalan perceket, „rendezi” zavarossá szakmai lelkiismeretét. Mert ebben az esetben mi más a fotó, min az előadást „lebeszélő” epigon, történeti illusztráció?

Hogy mégsem így áll a helyzet, azt épp Chris Nash munkái bizonyítják a legjobban. Műtermében homogén, személytelenné burkoló flaszter szolgál háttérül, s csupán néhány, az – eszközzé formált – emberrel ebben az esetben azonos jelentőségre, jelentésre emelt, megszemélyesített tárgy/eszköz „helyezkedik” el még a képen. Így a fotós a színpadról minden fontos jelet átmenthet anélkül, hogy a produkció belső indíttatását, alapvető szellemiségét megszüntetné. Másrészt mégis új, „otthonos”, fotózható környezetbe invitálja, látja vendégül.

Felvetődik ellenben egy kérdés. Ha a szolgai illusztrálást, az alkalmazott minőséget – az alkalom segítségével – kikerülve is folyik e munka, az előadás még előadás marad, a néző pedig a kép előtt is nézőként áll. Nash fotói engem egy-egy szent – s itt ismét utalva a kódexszerűségre – életét ikonná formáló szerzetes tevékenységére emlékeztetnek. De vajon elgondolkodhatunk-e azon, hogy mi történik, ha valaki a fotót és nem a táncot pillantja meg előbb, s M S Mester Máriájával csak napokkal később fut össze a parkban? Mit szól ehhez az előadás – mit szólnak majd a szentek?

Chris Nash, mielőtt távozott Budapestről, előzékeny, nyíltan érdeklődő gesztusként szakmai megbeszélést, úgynevezett workshopot tartott magyar kollégáival, a magyar táncfotósokkal. Érdekeset, újat mutatni biztosan tudott, hiszen a hazai a fotó a táncot – szinte minden esetben – a saját birodalmában, technikusok és pörgő reflektoraik közt, nyikorduló, bélelt függönyrengetegben, nyolctól kilencig figyeli, örökíti. Szép és főleg használható képek azok is, csak Nash munkái mások, jobban és tovább figyelnek, mélyebbre írják magukat az indítékok történetében.

Megjelent: Ellenfény, 1997/3.